Merengő feledő
Kádba hózik a test,
S közben szemgolyóját kifordítja az est.
Az ujját mélyre vájja húsában,
S csendben ülnek a társas magányban
Melyet megtör a vérbe csobbanó csepp-
Az idő nem gyógyít-, lelke továbbra is krepp.
(Kedves Te! Veled.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése