Semleges érzelempontok sokasága.

Szürke hideg szívek.

Kavarodott nehéz kobakok.

Öngyilkos hajlamú öngyilkosok.

Undorító "ne még..." utókívánság.

(wtf?)

Elaludt az ágy az emberen. Nagyokat horkolt a lepedő. Folyt a nyála a párnának. Elképzelem. Leutánzom.

Számalmas, miként az emberek sírok mögött pityeregnek. Nyavajognak. Egész életükben sajnálják testüket: "jajj a körmön, törik a hajam, kövér vagyok, stb". Elnézem, mert én is ezt teszem. De mit változtat a helyzeten, hogy megállunk szerettünk sírkövénél, és bömbölünk? A testét szerettük egész életünkben? Vagy tán csak a megszokás teszi ezt velünk?

Kiváncsiskodó kérdés kívánkozott ki kobakomból:

-Ki kedvel kétségtelenül?

Kicsoda?

Felébredt. Pampójában, s trottyos pizsomájában kitotyogott a tükör elé. Pórusai kitágultak, szeme csipás volt. Valami kellemes hideg lehellet csúszott végig csupasz vállán. Teste, s lelke összerezzent. A kijárat felé vette az irányt. Becentizte a kulcslyukat, majd egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót. Kijjebb lépett.

Gyönyörű...- suttogta. S azzal az északról jövő hóvihar elrepítette az álmok útján.